Vége a nyárnak, a madarak csiripelése is kisebb mértékű. Újra beindult a malomkerék, irány a suli, a belső kis fogaskerekek nyikorogva forognak. Kell még a nyári pihenés, nehéz az átállás. Előadások harmada homályba merül... először csak csukott szemmel hallgatom az előadót, majd azt veszem észre, hogy a dián már jóval előrébb járnak és az óra mutatója is 20-30 perccel előrébb van. De akkor már mindegy, rá lehet még szánni 5-10 percet arra hogy "felébredjek", persze megint emlékezetkiesés.
Az utcán kell tartani a tempót, hogy ne jöjjenek neked hátulról az emberek. A vég nélküli rohanásban néha-néha felnézek, hogy lássam is az eget. Nemrégiben gondolkodtam el azon, hogy itt Budapesten, milyen ritkán látom az eget, se éjjel, se nappal. A csillagok jó barátaim voltak gyerekkoromban, szeretem őket, a felhőkben is az alakzatokat kerestem, mint minden kisgyerek, mikor nyulat vagy egyéb állatot vél felfedezni a felhőzetben. Ám, most, hogy egyre több tennivaló van, ezek a dolgok elvesztették a prioritásukat. Érdekes, hogy a rengeteg reklámtábla és kirakatok sűrűjében már nem is tud az ember felfelé nézni. Az épületek teteje is szép, szobrok tartják az oszlopok tetején az erkélyeket, ablakok boltívben zárulnak. De minderre csak tudatosan keztem el figyelni, meg voltam elégedve azzal, amit a "földszint" mutatott színességében.
Most jönne az a szöveg, hogy a fogyasztói társadalom, meg a többi. :) Igen, van benne igazság, bár azért ez egyénektől is függ, mennyire nyitott úgymond a látószöge.
Felhők helyett szmog, csillagok meg max a hegyről látszanak. Hááát, szép.
